2015. augusztus 26., szerda

A remény hal meg utoljára 1.rész

Sziasztok!
Itt egy újabb első rész. Reméljük tetszeni fog nektek!
Jó olvasást!
Puszi,
Vita Mara

Alexis Sánchez szemszöge



Sosem féltem még annyira,mint amikor megtörtént ez a váratlan esemény.Úgy éreztem,hogy mindennek vége és nem tudtam,hogy mihez kezdjek.De talán mégis történnek csodák csak hinni kell, bizakodni és soha nem szabad feladni.

Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Reggel felkeltem szokásomhoz híven 5-kor, mert mindig korán kelő vagyok és sose tudok visszaaludni.
Úgy gondoltam, hogy kiülök egy kicsit az erkélyre és gyönyörködök a reggeli napkeltében és a madarak csicsergésében. Kiültem a kis székembe egy kávé, egy csokis croassant és egy újság meg persze a telefonom kíséretében. Egyszerűen imádom így kezdeni a reggeleket. Annyira megnyugtat és kikapcsol. Legalább ilyenkor tudok agyalni, hogy vajon mi lesz velem a későbbiekben vagy, hogy mit fogok kezdni ha véget ér egyszer a karrierem. Számomra az utóbbi a legfélelmetesebb kérdés. Nekem ez az életem és sose csináltam mást, a focilabda kergetésen kívül. Ha egyszer ez sajnos véget ér, akkor nem tudom, hogy mit fogok kezdeni. De hagyjuk is ezt, mert elszomorít nagyon. Elmélkedésemet a telefonom csörgése törte meg:
-Szervusz, Alexis. Az edző vagyok. Csak azért hívtalak, mert szeretnélek tájékoztatni, hogy az edzést 1-ról áthelyeztem 11-re és nem 2 órás lesz, hanem 3 órás, mert ahogy látom az utóbbi időkben kicsit elpuhultatok és szeretném, hogy jóformánban legyetek. Csak ezért hívtalak. Szia!!
-Rendben, főnök. Ott leszek időben és nem fogok késni, mint az utóbbi egy hétben. És még egyszer , nagyon sajnálom a késéseket. Akkor az edzésen találkozunk, edzőbá!! Visz hall!!
Hát ez kész reggel 6-kor nem is lehet mással zaklatni az embert, mint az edzéssel. Még a csapból is azt hallom, hogy:edzés, edzés és edzés. Már egy kicsit sok ez nekem, de csak azért se hagyom magam. Azért is leszarom ezeket az idegesítő embereket és csak magammal foglalkozok. 
Miután 2 órát eltöltöttem a levegőn és kiszellőztettem a fejem, bementem és elmosogattam, valamint elpakoltam és visszamentem a szobámba, hogy magamra vegyek néhány normális ruhát és hogy átalakítsam magam valami ember szerű lénnyé a kába zombi helyett. Sikerült is a ruha felvétele után a hajamat is megcsináltam. Na! Most már nem úgy nézek ki, mint egy agy zabáló élőhalott. Ezzel megint elment egy órám és már csak 3 óra volt az edzésig, vagyis 2 , mert elég messze lakok a stadiontól és hamar kell elindulni, hogy nyugodtan oda érjek és átöltözzek. Ebben a két órában megnéztem egy filmet, valamint elkészítettem magamnak néhány szendvicset az edzésre, mivel most hosszabb lesz az edzés. Mikor az óra kismutatója a 10-re és a nagymutatója a 12-re ért azt jelezte, hogy 10 óra van. Szépen és lassan elkezdtem elhagyni a házat. Magamhoz vettem edzőtáskám és a kulcsaimat és bezártam a lakás ajtaját. Ezután már a garázs felé vettem az irányt és kinyitottam a kocsit és komótosan beültem, majd elindítottam a kocsit és indultam is.
Háromnegyed óra alatt a stadionhoz értem és siettem is az öltözőbe átöltözni. Mikor beléptem csodálkozó tekintetekkel vettem magam körül. Úgy néztek rám, mintha először láttak volna kreol bőrű embert:
- Hopp, egy Sánchez. Mi történt ma, hogy időben jöttél?-hallatszott egy

hang a háttérből.
- Biztos egy nőnél volt és kiderült, hogy a csaj nős és a férje kirugdosta a házból!!-megszólalt kedves barátom, Mesut Özil és erre mindenki elkezdett nevetni.
-Jaj, drága Mes ,nem mindenki jár úgy, mint te!-mondtam én erre mindenki újjolni kezdett.
-Jól van, Sánchez meglátjuk, hogy a pályán is ilyen menő vagy-e, bro.-hangozz szarkasztikusan.
-Rendben, tes. Ígérem, nem foglak annyira leszégyeníteni!!-mondtam büszkeséggel teli hangon.
-Majd azt meglátjuk- hangzott el a végszó .
Együtt hagytuk el az öltözőt és futottunk egyenesen a pályára.
Az edzés gyorsan elrepült és a kis edzés végi megbeszélés után mentünk átöltözni. Mikor beértem egy rossz érzés fogott el. Úgy éreztem, hogy valami baj fog történni, de nem foglalkoztam vele.
Gyorsan átöltöztem és elhagytam a stadiont és egyben a  munka helyem.
Úgy 15 perc múlva felhívott drága és egyetlen jó barátom,Mes:
-Csá, tes.Csak azért hívlak, hogy nem tetted el az egyik pár cipőm? Mert mindenhol keresem, de sehol sem találom?

-Várj, mindjárt megnézem.
De bárcsak ne tettem volna. Az egyik pillanatban a táskámat vizslatóm, viszont a másikban csak annyira lettem figyelmes, hogy egy hatalmas csattanást hallok és utána meg elfed a sötétség...
Mikor magamhoz tértem egy fényes és fehér szobában fekszek, begipszelve...